Egyik hobbim a főzés, s ezzel kapcsolatban rengeteget olvasok. Sok gasztroblogot, receptgyűjteményeket, illetve tájékozódok az új berendezésekről, gépekről is. Így találtam rá először a sous vide technológiára. Kis idő után találtam rá a sous vide gépre, mely már a háztartások számára is elérhető, mind méretben, mind árban. Majd egy internetes böngészés során, az egyik közösségi oldal hirdetései között bukkantam rá a Sous Vide Supreme gép kipróbálási lehetőségére. Nem hittem benne… Ki az, aki idegenek részére kiad 2 ilyen gépet teljesen ingyen, mindösszesen egy írásbeli beszámoló fejében? Persze, végiggondolva, miért ne, hiszen ez részére elég jó reklám. A közösségi oldalakon keresztül elég sok információ terjed, s ha más nem is, az ismerősöknek, s az ő ismerőseiknek való továbbajánlással ingyenesen nagy reklámot lehet adott dolognak szerezni. Ennek ellenére, nem hittem abban, hogy ez a gép hozzám is eljut.
Aztán rövid időn belül felhívott Bélik Péter, hogy másnap hozhatja-e a gépet. Megbeszéltünk egy esti időpontot. Én borzasztóan boldog voltam, hogy kipróbálhatom. Persze egy kis adag félelem is vegyült ebbe az örömbe: mit fogok készíteni, hogy kell használni a gépet és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem. Így aznap este rávetettem magam az internetre, s elolvastam minden fellelhető anyagot ezzel kapcsolatban. Ki is találtam, miket fogok főzni, mit szeretnék kipróbálni. Izgatottan vártam a másnap estét. Péter a megbeszélt időben megjelent, s hozta a „csodamasinát”. Megmutatta, hogy kell használni.
Másnap elmentem a piacra, s beszereztem az alapanyagokat. Vettem csirkemellet, mert azt olvastam, nem lesz olyan száraz. Emellett kacsamellet, tarját, karajt és libamájat és – mivel Péter említette, nagyon finom – sárgarépát is. Hazaérve nekiálltam. Aggódtam. Gondoltam, a csirkemellel kezdek, azt nagyon nem lehet elrontani. Sóoldatban áztattam, majd borsoztam, betettem a fóliába. Tettem mellé néhány bazsalikomlevelet. Majd vákuumoztam. Eddig nem volt gond.
Közben vákuumzacskóba került a sárgarépa és beizzítottam a gépet is, hogy mire elkészülök, felmelegedjen. Ez a vártnál gyorsabban megtörtént. Először a répát tettem bele, mert a zöldségnek magasabb hőmérséklet kell. Mikor elkészült, lehűtöttem a víz hőmérsékletét jéggel, hideg vízzel a húsnak szükséges hőmérsékletre, s azt is beletettem. A répát benne hagytam, hogy melegen tartsa. Innen már nem volt más hátra, mint várni. Ez nem ment igazán, türelmetlen voltam, meg akartam kóstolni. Így szinte a minimum idő után kivettem, megpirítottam előre felmelegített serpenyőben a répát és a húst is. És tálaltam. És akkor jött az igazi meglepetés. Ilyen is tud lenni egy egyszerű csirkemell??? Csodálatos volt. Teljesen más állaga volt, mint az általunk megszokott, sütőben vagy serpenyőben elkészített csirkének. Egyáltalán nem volt száraz, összenyomva folyt ki belőle a lé. Mindezek mellett teljesen átsült/főtt. Fantasztikus volt, még most is a számban érzem az ízét. Szerencsére nem fűszereztem túl, így a csirke igazi íze jött ki. És mindezek mellé jött a köret, a répa. A répának ezt az ízét sem ismertem eddig. Éreztem, hogy elvesztem, s addig nem nyugszom, amíg nem lesz egy ilyen gépem. Tudtam, ha a csirkemellel ilyet képes csinálni, a többit sem fogja elrontani.
A csirkemell után lelkesen csomagoltam a karajt és a tarját. Probléma itt sem adódott. A karajjal szintén kísérletezés volt a cél, hiszen hasonlóan száraz hús, mint a csirkemell. Csak sóztam, borsoztam, semmi más fűszert nem tettem rá. A tarját pedig kis mustárral kentem be. Az utóbbival a szándékom az volt, hogy nem serpenyőben fogom megkérgezni, hanem majd grillen, de sajnos ez elmaradt, mert elég rossz idő volt, így a 4. emeleti teraszon a szél miatt igen nehéz lett volna. Ezeket egyszerre tettem a gépbe, ez volt a „2. fogás” késő este, de muszáj volt megkóstolni. Mikor elkészült a karajt betettem a hűtőbe. A tarját megkóstoltuk. Ebben az esetben is egy nagyon omlós, nagyon finom, lédús lett az eredmény. Egyre biztosabb voltam, hogy ezzel a géppel bármire képes lennék, nem lehet vele rosszat készíteni.
A libamáj és a kacsamell maradt másnapra. A libamájat éjszaka fokhagyás tejben áztattam, majd reggel leitattam róla a nedvességet, s vákuumozni kezdtem. Itt problémáim akadtak. Sehogy nem sikerült, hiba próbáltam minden nedvességet leitatni róla, a gép csak szívta ki belőle. Aggódtam, hogy pont a májat nem tudom kipróbálni, ahol azon kívül, hogy állítólag – ekkor már hittem is benne – még finomabb, mint hagyományosan elkészítve, de a súlyából sem veszít annyit. Mivel gép folyamatosan talált benne kiszívandó nedvességet, s így nem zárta le eléggé a fóliát, kinyílt. Nagy nehezen azonban túlléptem a problémán, s kis idő után sikeres volt a próbálkozás. Igaz, akkor már nem mertem kockáztatni, s két helyen is lezártam. J És bekerült a gépbe. A kacsamellnél nem voltak ilyen gondjaim. Mindkettő elkészült. Ebédidőben a rosé kacsamellet tálaltam, ahol tudtam, a páromnak lesznek gondjai a „nyers” hússal. Így is lett, de itt az alapvető probléma az Ő kacsamellről alkotott elképzelései és a kapott ebéd közti eltérésben voltak. Maga a kacsamell fantasztikus volt. A széle átsült, a közepe szép rózsaszín. De számára ez nyers volt. Legközelebb ő majd teljesen átsült kacsamellet kap. J
Este pedig asztalra került a libamáj is. Ennél krémesebb libamájat még nem ettem. Egy kis só, pirítós, friss saláta és kész is a vacsi. A súlyából pedig tényleg alig vesztett valamit.
Még adós vagyok a karajról alkotott véleményemmel. Ezt azért hagytam hátra, mert kóstolási sorrendben ez volt az utolsó. Miután megcsináltam a befejező lépést, lehűtöttem és ez volt a másnapi ebédem, hidegen, salátával. A végeredmény hasonlóan gyönyörű, mint a csirkemellnél. Nem is értem, ki találta ki, hogy a karaj száraz… Nem száraz, csak rosszul készítjük el!
Utolsó kommentek